" A létezés fájdalmakkal jár. Fájdalmainkban, testi-lelki kínjainkban, bánatunkban, elszenvedett sérelmeinkben legtöbbször a "rosszat", a minket ért igazságtalan hátrányt érezzük és tudatosítjuk. Pedig amit "rossznak" érzékelünk, amit legszívesebben kitörölnénk életünk történetéből, az sokszor olyan kincseket termelhet ki számunkra, amelyekhez a kapott "pofonok" elviselése nélkül talán soha nem juthattunk volna hozzá. Ezek a könnyeinken váltott ajándékok gyakran életre szóló tanítások, melyek szellemi továbblépésünket segítik elő."
Az élet semmi más, mint könnyeinkkel írott vallomás -énekli Vörös István.
Vajon így kell ennek lennie? Vagy túl komolyan vesszük az életet? Lehet.
Amíg megtanulunk járni, sokat esünk-kelünk, keressük azt az egyensúlyi pontot amivel biztosan állunk a lábunkon. Eséskor sírunk is. Miért ne lenne ez így a szellemi-lelki fejlődésünkkel. Sírunk, sírunk, majd elmúlik a fájdalom és továbblépünk, de vajon tanulunk-e ezekből az "esésekből"? Keressük a lelki békét- vagy a lelki békát :-)- azt az egyensúlyi pontot, ami "boldoggá tesz" és biztosan állunk a lábunkon. Mitől kerek ez az egész?
Amikor számunkra kedves emberekkel vesszük körül magunkat? Vagy amikor számunkra élvezetes dolgokat cselekszünk? Nem. Az egyensúlyi pont bennünk van, semmit sem kell tenni hozzá. Na, ez a nehéz. Nagyon nehéz. Még a békát sem kell lenyelni :-) Na jó meg lehet csókolni, de az eredményért nem vállalok felelősséget..
Szóval áldás-békesség-boldogság-ééés humorérzék :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése