2010. december 13., hétfő

Varázserő

"Bahrám úgy robotolta át ezeket a hónapokat, mintha mindvégig egy hatalmas, háttal az uralkodó szeleknek feszülő vihar készülődött volna a keleti látóhatáron, egy katasztrófa előhírnökeként. Ez fájdalmas hangokkal gazdagította  a gyönyörűséget, mellyel szűkebb családja, illetve a gyártelep családias élete töltötte el: a kisfia és a lánya, ahogy az Aszmarina által rájuk adott patyolattiszta ruhákban szaladgáltak vagy ima közben fészkelődtek, két végtelenül udvarias gyerek, kivéve, amikor feldühödtek, márpedig mindketten olyan dührohamokra voltak képesek, hogy szüleik nem győztek álmélkodni. Beszélgetéseik egyik fő témája volt ez éjszakánként, amikor felébredtek, és Aszmarina kiment, hogy könnyítsen magán, azután visszajött, és újra kibújt az alsóruhájából. A nő melle ilyenkor ezüstös esőcseppként csurrant le bordáira a holdfényben, Bahrám melengető tenyerébe, az ölelkezés alvástól elcsent perceiben, a napi létezés egyik leggyönyörűségesebb szakaszában, amikor a test álma melegebb és szeretetteljesebb volt, mint a nap folyamán bármikor. Reggelente időnként bajos volt elhinniük, hogy valóban megtörtént, hogy ő és az öltözködésben-viselkedésben annyira komoly Aszmarina, aki úgy hajtotta a nőket a munkájukban, mint Kálid a legzsarnokibb napjain, és aki napközben soha nem nézett rá vagy beszélt hozzá máshogyan, kizárólag a legüzletszerűbb és illedelmes módon, bajos volt tehát elhinni, hogy ők ketten éjnek évadján az ágyuk melegében tényleg utazást tettek az eksztatikus gyönyörűség ezen teljesen új tájain. Ahogy délutánonként a szorgoskodó Aszmarinát figyelte, Bahrám arra gondolt: a szeretet mindent megváltoztat. Végül is mindannyian állatok voltak csak ők is, Isten teremtményei, alig különbözőek a majmoktól, és a női mell is csak amolyan tőgyféle volt, mint a tehéné, Aszmarináé is milyen előnytelenül lígett-lógott, miközben az asszony előrehajolva végezte ezt vagy azt a munkát- a szeretet mégis felülmúlhatatlanun gyönyörű gömböknek láttatta őket, és ugyanez igaz volt az egész világra. A szeretet varázserőt bocsátott mindenre, és egyedül a szeretet menthette meg őket."

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése